Joom!Fish config error: Default language is inactive!
 
Please check configuration, try to use first active language

 Biodiverzitasnap.hu - Begyűjtsük, vagy ne gyűjtsük - vita a példányok konzerválásáról
EU_logo
 
 
fm logo
 
 
Hajós címer
 
 
Kapos Ternero logo
 
 
KOMETA logo
 
 
FINO FOOD kft
 
 
edf demasz kicsi1
 
 
XVI kerulet logo
 
 
logo
 
 
cimer cserkut
 
 
wildhorse energy
 
 
Drava kavics es beton
 
 
zoldszigetlogo
 
Klimakorlogo 1
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
There are no translations available.

jegmadar 1Amióta létezik a többé-kevésbé változatlanul ma is érvényben lévő, leíró linnéi rendszertan, a taxonómusok újabb múzeumi példányok begyűjtése révén próbálják gyarapítani ismereteinket a minket körülvevő biodiverzitásról, alapot teremteni a későbbi kutatásokhoz, akár új fajok leírásához. Ez a gyűjtési gyakorlat az utóbbi napokban két eset kapcsán is heves vitákat gerjesztett a tudományos és a szélesebb nyilvánosságban.

Christopher Filardi amerikai kutató a Salamon-szigetekhez tartozó Guadalcanal egy eldugott szegletében befogott egy rendkívül ritkán látható jégmadárfélét, a bajszos halción (Actenoides bougainvillei) egy hím példányát. Néhány látványos fotó elkészítése után elaltatta és begyűjtötte a madarat. Az eset nagy sajtóvisszhangot kapott és a tudós támadások kereszttüzébe került, hiszen a nagyközönség számára nem volt világos, miért kellett a gyönyörű állatot elpusztítani. Cecil, a zimbabwei oroszlán emlékezetes balvégzete óta a sajtófogyasztó közönség hajlamos etikai alapon minden, számára értelmetlennek tűnő állatpusztítást elítélni, ráadásul a sajtó bulvárosabb része tudatosan kapott az alkalmon, és terelte el az ügy interpretálását ilyen irányba.

jegmadar 1

 A befogott bajuszos halción, a képen még él (fotó: American Museum of Natural History / Rob Moyle)

Filardi magyarázkodni kényszerült, de tulajdonképpen csak a tudományterület legalapvetőbb szabályait próbálta a laikusoknak elmagyarázni, már ahol erre egyáltalán megadták a lehetőséget. Elmondta, hogy a befogott madár az első hímnemű bajszos halción, ami kutatói kézbe került, és hogy nőstényből is mindössze három, régen begyűjtött példány található a világ múzeumaiban. Ezen kívül, a madár élőhelye nincs veszélyben, sőt a helybeliek számára közönséges fajnak számít, de ez legfőképpen pont azzal magyarázható, hogy olyan távoli vidéken él, ahová nyugati kutató csak elvétve vetődik el. A begyűjtött állaton pedig számos vizsgálatot lehet elvégezni, amelyek hozzájárulhatnak a faj természetrajzának jobb megismeréséhez, ami a védelmi intézkedések tervezésének is alapvető feltétele.

Mindeközben egy sokkal szűkebb nyilvánosságban pontosan a fenti eset ellentéte váltott ki hasonló indulatokat. Stephen Marshall és Neal Evenhuis a rangos Zookeys taxonómiai folyóiratban tették közzé egy új pöszörlégyfaj leírását, csakhogy a leírás alapjául szolgáló példányt nem gyűjtötték be! A fajleírást kizárólag az állatról készített részletes fotókra alapozták. A szerzők leszögezték, hogy nem etikai vagy természetvédelmi alapon ellenzik a típuspéldányok begyűjtését, és jobbnak tartják, ha van konzervált példány az újonnan leírt fajból, de a kérdéses légy sajnos elrepült. A cikk címéből és hosszadalmas, pró és kontra érveket ütköztető bevezetőjéből egyértelműen kiderül, hogy a publikálást afféle vitaindítónak szánták. Nos, a vitát sikerült is elindítani.

Marleyimyia xylocopae

Az egyik fotó, ami alapján az új fajt – Marleyimyia xylocopae – leírták (fotó: Steve Marshall / Zookeys)

Amióta lefektették a fajok leírásának formális szabályait, a fajleírásokhoz mindig ki kell jelölni típuspédányt (egy holotípust, vagy több szüntípust), amelyhez vissza lehet nyúlni, ha az adott állatot valaki tanulmányozni akarja. Ha az eredeti típuspéldányok elpusztulnak (ami sajnos rendkívül jellemző volt például a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának leégésekor, 1956-ban), a másutt meglévő múzeumi anyagból vagy újonnan begyűjtött példányok közül új típuspéldányokat kell kijelölni (neotípus). A típuspéldányok jelentik a fajleírások alapját, hitelességük „aranyfedezetét”. Bár az utóbbi időben jól körülírt, „visszakereshető” populációkból származó gerinces fajoknál akadt példa preparált példány nélküli fajleírásra, gerincteleneknél, ahol a ritkább fajok észlelése akár évtizedekre is szünetelhet, ilyenre még nem volt precedens. Elképzelhető, hogy a Zookeys többnyire taxonómusokból álló olvasótáborában milyen felháborodást váltott ki Marshall és Evenhuis „eretnek” gyakorlata.

Egyesek felhozták, hogy fotók segítségével sem lehetséges az összes morfológiai bélyeget megvizsgálni, és így erre később sem lesz lehetőség. Ezen kívül bizonyos, a rovarok taxonómiájában alapvető bélyegek, mint például az ivarszervek felépítése, rejtve maradnak a mégoly részletes fotókon is. Mások a DNS-kivonás fontosságára hívják fel a figyelmet, és ez többek állítása szerint ilyen apró élőlényeknél nem elképzelhető a példány elpusztítása vagy súlyos károsítása nélkül. Ismét mások arra hivatkoznak, hogy a fadongókat utánzó légy, mint sok más Bates-mimikrit alkalmazó faj, polimorfikus lehet, vagyis egymástól diszkréten különböző változatai lehetnek, melyek más-más fullánkosokat utánoznak (a Bates-mimikri akkor előnyös az utánzó populációnak, ha az utánzottak lényegesen többen vannak, ezért nagyobb populációméret érhető el több fajt egyszerre utánozva, a polimorfizmus révén).

A szerzők állítása, hogy az új faj annyira egyedi, hogy fotóról is egyértelműen azonosítható, megállhatja a helyét, azonban ez a gyűjteményi példány(ok) alapján történő fajleírást az általános vélekedés szerint nem helyettesítheti. Az elfogadott gyakorlat ilyenkor az, hogy a morfológiai alapon biztosan elkülöníthető, de még leíratlan fajokat „faj-jelöltként” (candidate species) tartják nyilván, és kóddal vagy valamilyen körülíró névvel hivatkoznak rájuk (pl. gyakori, hogy a leghasonlóbb leírt faj tudományos nevébe betoldják a cf. – confer, azaz vesd össze – rövidítést). Ezek a faj-jelöltek ettől még simán bekerülhetnek a köztudatba, mint azon akváriumi halak, amikre például L-46 vagy Melanotaenia sp. Aru II név alatt váltak közkedvelté (az első név a családra – Loricariidae – utal, a második a lelőhelyre: Aru-szigetek). Időközben ezek a halak szabatos tudományos leírást és nevet is kaptak, de alapos munka esetén ez sokszor tovább tart, mint világméretű szétterjedésük a hobbiállat-kereskedelemmel.

A múzeumi példányok színe persze megfakul, és elveszik azon tulajdonságok, például a viselkedés tanulmányozásának lehetősége is, amelyek csak az élő állat jellemzői. Ezért a leírások kiegészítése jó minőségű fotókkal, filmfelvételekkel, vagy például békák, egyenesszárnyúak, madarak, denevérek esetén a hangjelzések felvételeivel, szonogramjaival mindenféleképpen olyan, a modern technika által nyújtott lehetőségek, amelyeket vétek lenne nem kihasználni. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a példányok begyűjtésének és preparálásának több évszázados múzeumi gyakorlata még jó ideig a taxonómai munka alapját fogja képezni, és az újítani vágyó rendszertanászok jelentős (és megalapozott) szakmai ellenállásba fognak ütközni.